Chapter 04.

Kyungsoo POV

- Ez felettébb érdekes volt. - dőltem Chanyeol oldalának miközben a távolodó alakokat figyeltem.
- Ha tudnád, hogy mennyire. - rekettes hangon szólalt fel, ezért felpillantottam rá. A szemei ragyogtak, mintha csak élne. Lefele is vetettem egy pillanást, de...
- Úristen. Perverz. - löktem el magamtól. - Kezdj már azzal valamit, te jó ég. - szörnyülködtem.
- Úgy csinálsz, mintha neked nem ilyened lenne. - röhögött fel, majd nagy kezével megfordított és visszavezetett az épületbe. Én csak morogtam valamit magamban befejezetnek tekintve a beszélgetést. - Mi van megnémultál? - nézett le rám.
- Csak gondolkodtam. - vontam vállat. Mégsem mondhatom azt, hogy nem akarok beszélgetni vele. Mondjuk, igazából mondhatnám...
- Gondolkodd magad a nagy terembe, én megkeresem Tiffanyt. Van egy olyan érzésem, hogy a szobájában gubbaszt.
- Tiffany? A mi Tiffanynk? Mi van beszívtál? - álltam meg a terem ajtajánál.
- Lehet, hogy meghaltunk, de vak attól még nem vagyok. - morgott le és itthagyott. Halkan kopogtam, s beinvitáltam magam a terembe, ahol már mindenki bent volt.
- Időben. - nézett rám Kris semmitmondóan.
- Csak folytasd ahol, abbaha-... - vágott a szavamba.
- Chanyeol?
- Elment Tiffanyért... - ültem le Sehun mögé. - Szóval...? - kezdtem el Kris helyett a mondatot, hátha megkímél a további kínos pillanatoktól.
- Mivel az apám volt a felelős a laboratóriumi kísérlet ily csúnya végkimeneteléért, ezért magam is felelősnek érzem az UDD miatt. Attól a naptól kezdve megesküdtem, hogy megvédek mindenkit, aki a korai stádiumban a fertőzésbe esett, éshogy megvédek mindenki mást, aki védelemre szorul. Mitől? Az emberiségtől. Mindig is lesznek emberek, akik megijednek a megmagyarázhatatlantól, és elkezdik üldözni azt. Sosem tudhatjuk, hogy egy zseniből, mikor lesz szörnyeteg. A családom mottója vitte sírba az emberiséget. - vágott az asztalra. - De ha az lesz az utolsó cselekedetem is, visszaállítom a rendet, egy olyan világot teremtve, ahol egyenlő félként élhettek. - nyelt.
Mi zajlhat le Krisben, hogy ilyen nehéz beszélnie? Egyáltalán, miért tépi fel a sebeit? Oda akarok menni, átölelni, de nem tehetem. Túl nagy a teher rajta, és ezen egyikünk sem könnyíthet.
- De ma, az emberiség történelmet írt. A belső embereim, nem is... barátaim valószínűleg sorra meghalnak. Akik ugyanúgy holtak. - hatalmas hangzavar keletkezik a teremben, kétségbeesett tekintetek várnak a válaszra, amit még a vezetőnk is nehezen mond ki. - Sajnálom. - rogyott térdre Kris. - A kutatást egy bizonyos testvér családdal végeztük, az apjuk fura fazon volt, gondolom a felesége elvesztése miatt. Négy lánya volt. CL, Minzy, Sandara és Bom. Nevezhetem akár a nővéreiteknek is őket. A mai vörös riasztás - a riasztások legnagyobb fokozata - egy jelentés volt róluk. Nem tudom, hogy önként vagy agymosva, de elkezdték tizedelni a fajtánkat. Ahogyan azt se tudom, ki, mióta és hogyan hozott létre egy ránk halálos fegyvert. Mint vezető, elbuktam. Óvatlan voltam. Talán, ha magam bementem volna kémkedni... - nem, nem és nem. Felálltam, Sehunnal egyetemben és Kris két oldalára siettünk át a borzongó tömegen, hogy felhúzzuk, de ellenkezett, és még csak fel se nézett ránk. - Elhittem, hogy kint békén hagynak minket, hogy azok, akik bent maradtak meg tudják húzni magukat.
- Kris az istenért! - rogytam mellé. Éreztem, ahogy arcomat a könnyeim végig szántják. Kris remegett az idegtől, be volt minden egyes izma feszítve, hogy ne tegyen úgy, mint én.
- Ezért, ha nem is fogadjátok el bocsánatkérésemet, - hajolt teljesen a földnek. - de had mondjam el, hogy mennyire sajnálom, és ha mégis, még érdemes vagyok a bizalmatokra, kérlek adjatok még egy esélyt, hogy jóvá tegyek mindent.
- Állj fel... Nem hallod... - rángattam kezét. - Wu Yi Fan! Érezheted magad felelősnek a fertőzés miatt. De ha te nem lennél, mi se lennénk ennyien ezen fedél alatt. Nem törölhetem el se én, se a legjobb barátaid, se a családod a múltat, de ez a jelen. Szóval. - álltam fel remegő lábakkal. - Bárki, akinek próblémája van vele, előbb elém álljon, hogy megkínozhassam aztán elküldjem innen, mert ő nála többet még soha senki nem tett le az asztalra. Akinek nem tetszik valami az most távozzon innen, és soha többet meg ne lássuk. Mert felteszem az egész maradandó életem arra az ígéretre, hogy örülni fog ha a nővérek találják meg az illetőt és nem! - néztem végig halál komoly arccal a tömegen. Eközben már Sehun felsegítette Krist a földről, aki egyszerre döbbent arcmimikával és hálás mosollyal nézett rám.
- Velünk vagytok, vagy ellenünk? - kiáltotta el magát Sehun. Csend telepedett a teremre a kirohanásaink után. Kellett egy kis idő, míg feldolgozta mindenki a mondatokat, amik elhagyták a szánkat.
- Kris! Kris! Kris! - kezdte el skandálni a leghátsó sorban Chanyeol, s mellette a nyúzott Tiffany is rákezdett. Nem kellett innentől sok, mindenki hangosan kezdte el üvölteni az ő nevét. Sehun, mint egy box meccs bajnokának, úgy emelte fel a kezét.
- A legnagyobb hős a teremben jelenleg te vagy Kyungsoo, köszönöm. - ölelt át, majd a tömeg felé fordult. - Köszönöm a belém vetett bizalmat, s ígérem innentől kezdve egy méltó vezetőként fogok viselkedni. Mert innentől kezdve, nem hódolunk be! - jelentőségteljesen nézett végig mindenkin, miközben én a füléhez hajoltam.
- Mégis mennyi ideje tartogatod ezt magadban? - kuncogtam.
- Miért nem jó? - fordult felém ijedten.
- De. - mosolyogtam.
- Jól van, jól van. Köszöntük a figyelmet. -lökött fel mindannyiónkat Chanyeol. - A következő megbeszélésig elmehettek. - hessegetett kezével.
- Chanyeol? - néztünk furcsán a colosra.
- Aláírom, hogy szép beszéd volt, és tudom, hogy jó vezető vagy. Nem hiába állunk mi négyen itt melletted. Ha te nem lennél, mi se. Nekünk volt a legsanyarúbb sorsunk, ezért az életem a tiéd.
- Az enyém is! - Tiffanyval egyszerre szólaltunk fel.
- És, amire a beszédet utalt, a sok szarságra amellett, hogy rossz vezető vagy, egy háború.
- Hogy mi? - Sehun meglepetten futatta tekintetét a két személy között.
- Én is tudom, hogy... - intette le Chanyeol.
- Mindenképpen veszítünk. - Kris csak némán bólintott és végre leült a székére.
- Kifejtenéd? - dőltem az asztalnak.
- Ha nyerünk, akkor se. Egy háború, pontosítva egy polgár háború civilek életével jár, így a halálok száma nő, a holtak száma nő. Ez egy ideiglenes vereség. Tovább haragítjuk az élőket. Ha megöljük, csak CL-éket, Krisnek lesz a legnehezebb feldolgoznia, és másokat küldenek ki helyettük. Ha elpusztítanak minket, végleg veszítünk és a fennmaradó generáció szenvedni fog. Ha nincs gyógyír minden mindegy. - sóhajtotta.
- Tehát az nem mindegy jelenleg, hogy itt a farkunkat behúzva várunk, vagy mi lépünk? - szólt fel Sehun.
- Kris, mit fogunk tenni?
- Nem itt ülnék, ha tudnám. - túrt hajába. - A pandáék. szükségünk lesz rájuk.
- Utálnak minket, ráadásul rátettünk egy lapáttal.
- Nos, technikailag, egy valaki nem. - emeltük mind tekintetük Sehunra.
- Hm? Neeeeem. Á-á. Tudom, mi jár a fejetekben. Nem. Miért pont Luhan? - pislogott nagyokat értelmes elfogadható választ várva.
- Nem fél tőled. Kíváncsi. - sorolta Kris.
- És esetlen. Haló. Nem hiszem, hogy meg fogja tudni győzni őket, a mi igazunkról. Akkor már Baekhyun. - mutatott Chanyeolra.
- Kizárt. Túl nagy a büszkesége, pedig ő is látta, amit mi.
- Tao? - most kérdeztem én.
- Benne bízhatunk meg a legkevésbé. HuangZi Tao. - csatlakozott be a beszlgetésbe Tiffany.
- Az a Huang? - szorította ökölbe a kezét Kris.
- Igen.
- Miért nem szóltál? Ha tudtam volna, hogy annak a semmirekellő gazembernek a fia...
- Akkor mi, Kris? Ha? Ugyanúgy megdugtad volna, mert kurvára de a farkaddal gondolkodtál, és esélyem se lett volna szólni róla. Egyik füleden be, másikon ki.
- Na és Kai? - takarta ki Tiffanyt Sehun.
- NEM! - visítottam a név hallatán.
- Miért? Az ujjad köré csavartad. Csak kérned kell... - motyogta.
- Luhant is csak kérni kell. - csattantam fel.
- Még mielőtt összeverekednétek, beszélek az ötödik emberükkel. - indult meg az ajtó felé Tiffany.
- Volt ötödik? Beszélni? - keltette fel az érdeklődését Chanyeolnak. - Megyek veled. - masírozott a lány mellé.
- Megyek én is, van egy kis dolgom. - biccentett Sehun, s hamar eltűnt.

Chanyeol POV

Nem voltak rosszak a megérzéseim. Tiffany szobájából halk szipogás szűrödött ki.
- Tiffany. - kopogtam be az ajtón. - Bejöhetek?
Semmi válasz nem érkezett, de jobbnak láttam beengedni magam.
- Láttam összetörni valamit benned, amikor a sráccal beszélgettél. - dőltem az ajtónak, s a másik irányba bámultam, még mielőtt allergiás reakciót váltanék ki nála, hogy könnyes arcára nézek. A lányok utálják az ilyen pillanatokat nem?
- Mégis honnan? - szipogott.
- Tipikus női dolgok? Volt egy hugom. - vontam vállat.
- Mi történt vele, ha... megkérdezhetem.
- Túlságosan szeretett. Szerelmes volt. Az vitte a sírba. - sandítottam kissé felé.
- Ezt, hogy érted? - paskolta meg maga mellett az ágyat. Leültem egy nagy sóhaj kíséretében.
- Tizenkilenc volt, de jobban jeleskedett az életben, mint én valaha. Három éve volt együtt a barátjával, aki megkérte a kezét. - elmosolyodott. - Aznap éjjel, egy barátnője írt neki, hogy látta a barátját egy másik nővel az egyik szórakozóhelyen. Először csak dühös volt. A kanapén ültem, mikor láttam kirohanni, nem törődtem vele. Nem tudtam, hogy akkor fogom utoljára látni. Ha tudtam volna, magamhoz öleltem volna, s enyhítettem volna a fájdalmát. - szorítottam ökölbe a kezem, amit kedvesen két kezébe fogott Tiffany, miközben történetemmel újra megsirattam.
- És...? - hajolt közelebb.
- Egy féltékeny liba üzenete volt csak. De ő... sírva futhatott végig az utcákon, míg az egyik zebrán elütötte egy kamion. Konkrétan felismerhetetlenre roncsolódott. Én is csak akkor voltam hajlandó elfogadni az igazságot, amikor észrevettem a testen a karkötőt, amit szülinapjára vettem. A gyűrű... eltűnt. A srác, éjfélkor felakasztotta magát. Mindketten ugyanazon a napon, az UDD kitörése előtt 11 órával. - szorítottam össze szemeim, hogy ne kezdjek sírni. - Máig nem tudom eldönteni mi lett volna, ha a vírus idején halt volna meg, ha nem hagyom kirohanni az utcára. Amit mondani akartam ezzel, hogy láttam összetörni benned ezt. Ezt a szörnyű... érzést. Szerelembe esni, szerelmesnek lenni mindaddig jó, amíg nem töröd össze magad. - nyúltam arcához, hogy mindkét oldalról eltűrjem haját. A sírástól csillogó szemeivel mért végig, majd a nyakamba borult.
- Én vagyok a világ legönzőbb embere. Ezt hallva is csak fáj. Azt akarom, hogy valaki így érezzen irántam is. Csak egy kicsit. Sajnálom. - sírta nyakamba.
- Nem ezért meséltem el. Bár, már mi ütjük el a kamionokat, de még mindig van szívünk, mégha nem is dobog. Nem akarom többé a családtagjaimat szenvedni látni.
- Köszönöm, Chanyeol. - törölte meg a szemeit, majd egy szívből jövő mosollyal jutalmazott, amit viszonoztam. Ha fel kell tépnem a sebeimet, egy mosolyért, bármikor megtenném.
- Menjünk? - kérdeztem, mire bólintott és elindultunk.

Kris POV

- Feszült vagy. - nehezedett két kéz a vállaimra, majd azok elkezdtek munkálkodni. Egy halk nyögés hagyta el a számat, s kicsit elengedtem magam a székben.
- Micsoda észrevétel Kyungsoo... - sóhajtottam. - Ez jó.
- Micsoda észrevétel Kris. - nyomta meg erősen a vállam, mire felmorogtam.
- Minden rendben lesz, te itt vagy nekünk, neked pedig mi. - nyomkodta meg kicsit a nyakam is.
- Tudom. - döntöttem hátra a fejem. Szemeimet kinyitva egy vigyorgó Kyungsoo tárult elém. - Mi olyan mókás? - suttogtam, hiszen arca közel volt az enyémhez.
- Szeretnél ellazulni? - kérdezte, ügyet se vetve a kérdésemnek.
- Jó lenne. - mosolyogtam vissza rá, mire ő az ajkaimra hajolt. A döbbenettől először vissza se csókoltam, csak amikor felső ajkamra harapott. Kezdeti vadságát csillapítva gyengéden csókoltam meg, de eléggé kényelmetlen volt a dolog kitekert nyakkal, így az ölembe vontam, s úgy folytattam tovább. Kecses mozdulatokkal kezdte masszírozni férfiasságom, s nyakamra is át tért csókjaival.  - Ezt mire véljem? - suttogtam.
- Ez a leggyorsabb módszer a kikapcsolásra, és... - pillantott félre.
- Kai kanosan hagyott mi? - nevettem fel, mire mellbe vágott. - Au.
- Kuss vagy itt hagylak. - morrant rám, s becsúsztatta kezét gatyám alá én meg szájára tapadtam.
- Ha belekezdtél esélyed sincs kimenni azon az ajtón az engedélyem nélkül. - fektettem az asztalra s fölé tornyosultam.
- Kris. - fordította fejem úgy, hogy tökéletesen lássam tekintetét. - Én azon az ajtón, most nem a saját lábaimon akarok kimenni, felfogtad? - nyalt végig felső ajkán, amitől határozottan hallottam elpattanni valamit az agyamban. Egy pillanatra erősen felkarjába martam, összeszorítottam szemeim, s miután kinyitottam azokat, összetalálkoztak azok egy csodálatos fémszürkében ragyogó szempárral. - Helyes. - mosolyodott el, majd hátát megemelve húztam magamhoz egy csókra. Egyik lábát derekamra helyezte, s kezével matatni kezdett felsőtestemen. Szép estém lesz már látom.

Tao POV

A visszafele úton senki nem beszélt. Még Kai fa poénja sem kerültek elő, mindenki magába mélyedt. Egyedül Luhanon láttam a szórakozottság jeleit, de az is lehet, hogy csak meggárgyult.
- Erről senkinek se beszélhetünk. - előztem be Layt, hogy Baekhyun mellé kerüljek.
- Ezen gondolkodtál fél órát, bámulatos. - tapsolt meg.
- Bárcsak leestél volna. - forgattam meg a szemeim, s visszamentem a sor legvégére.
Negyed órával később megérkeztünk a főhadiszállásra. Leparkoltunk, majd megmondtam a többieknek, hogy menjenek előre, én elintézem a jelentést. A lábaim nagyon is inkább hátrafele akartak vinni, az apám irodája helyett, de muszáj volt nekem mennem. Én vagyok a legbiztosabb alibi a csapatban. Elhaladva a szűk folyosón Suho egy kisebb sóhajjal nyugázta, hogy ezek szerint mind biztonságosan visszaértünk. Kopogtam, majd egy "Bejöhetsz" után beléptem.
- Uram, jelentem, hogy az Alpha Csapat Byun Baekhyun vezetésével sikeresen vette az első terepküldetésüket. - vágtam magam vigyázba, mintha annyira muszáj lenne.
- Kérem a jelentés többi részét. - apám még csak rám se nézett.
- A küldetésünk az ellenséges populációra irányult, azonban kint létünk alatt egyetlen egy, ártalmatlan zombit láttunk csak. A célpontot nem közelítettük meg, nem lettünk volna készen egy csapda kezelésére. A személy, a YG fegyvergyártó cég vezetőségének lánya volt, uram. A felderítés további részében csak üres épületeket találtunk. "Életre", ami alatt mozgolódást értek, nem észleltünk. - fejeztem be.
- Valóban? - nyikorgott meg a szék.
- Igen. Nem mentünk túl a megadott zónán, illetve annak csak háromnegyedét tudtuk átvizsgálni.
- Miért?
- A legbiztosabban akartuk fedezni egymást, ezért inkább lassan haladtunk.
- Elmehetsz. - intett apám.
- Igenis. - hajoltam meg, s a lehető leggyorsabban hagytam el az igazgatóságot. A folyosóra érve kifújtam magam, majd már majdnem lefordultam jobbra hogy a kampusz felé vegyem az irányt, amikor az egyébként unalmas portfólió hirtelen egészen érdekessé vált.
- 2020.08.22. Sosem tudhatjuk mikor lesz egy zseniből szörnyeteg. A sorsfordító nap, amikor a Wu család lezárta a történelmet és egy új, véres korszakot nyitott meg. Wu Chao Lu a kor legeszesebb tudósa, és fia Wu Yi Fan a kísérlet sikertelensége és a káosz közepette meghaltak... ekkor a képre pillantva realizáltam, hogy Wu Yi Fan egyenlő a zombik vezetőjével. Meghalt? Épp ellenkezőleg, igenis él. Otthagyva a képeket felsiettem a srácokkal közös szobánkba.
- Srácok? - dobtam le magamról a bakancsomat, és az ajtó mögé dobtam. Pólómtól majd trikómtól is megváltam. Becsoszogva a fürdőbe konstalláltam, hogy mindenki ide jött be lemosni magukról a mocskot.
- Elintézted? - hajol ki a zuhany alól Baekhyun.
- Ja. - zártam le ennyivel. - Viszont sose találod ki, mi szúrt ma szemet a folyosón nekem.
- Hát, ha nem mondod el nem is fogom tudni. - unottan vont vállat. Azután is a válladat fogod ráncigálni, hogyha meghallottad? - Az a srác, Kris. Valójában Wu Yi Fan, a fejlesztőrészlegunk kutató csoportjába tartozott. Az apja és ők felelősek a robbanásért öt évvel ezelőtt.
- Szóval, a robbanás szándékos volt? - tekerte dereka köré a törölközőt.
- Nem. Úgy érzem több háttér sztori van a dologban, de egyetlen egy opciót sem zárhatunk ki. - kezdtem levetkőzni maradék ruhámat is.
- Egy lázadás, a rendszer ellen? - dőlt a csempének.
- Te is lázadsz, nem ugyanaz. - forgattam szemeim.
- Akkor? Azt fogod mondani, hogy véletlen volt? - dobta nekem az üres flakonok egyikét.
- Nem. De mielőtt bárkire is mutogatnánk, nézzünk körbe. Apám sok mindent szeret rejtegetni. - álltam be Baekhyun helyére.
- Még mit nem. A fejem a nyakam helyén szeretem látni. És, miért érzem úgy, hogy véded azt a Krist? A coloson kívül, még bármelyik másikat megérteném, például Sehun. - a név hallatára a leghátsó zuhanyból egy apró, de annál inkább hallható nyögés szökött ki.
- Luhan? Jól vagy? - kiáltottam át.
- P-Persze... - nem úgy hangzik.
- Ugye tényleg nem csinált veled semmit az a szemétláda? - sétált oda Baekhyun, de totál elfehéredett arccal vett egy 180°-os fordulatot.
- Csak nem egy nagy kígyót láttál? - vihogott Kai, ahogy végigmérte a kisebbet.
- Ó, dehogynem, egy marásra kész kígyót! - takarta is el hozzá a szemeit.
- Most szórakoztok, igaz? - hajoltam át a másik zuhanyfülkéhez, ahol egy kipirosodott Luhan próbálta takarni magát szégyenében. - Te kajakra felizgultál annak a zombi srác nevének a hallatára? Luhan! - csaptam arcon magam.
- Hagyjatok már lógva könyörgöm! - rogyott össze a fülke egyik sarkába.
- Te nem vagy százas. Verd ki a fe... Felejtsd el, mert ha visszamegyünk már nem barátkozni megyünk, hanem megölni őket. Elég világos voltam? - bújtam bele a kék köntösömbe, majd Luhan mellé guggoltam bármennyire is volt kínos. Ráterítettem a törölközőjét, és úgy vártam a válaszára.
- Tao, kérlek csak hagyjatok magamra egy kicsit. - temette kezeibe az arcát.
- Nem Luhan. Akármennyire is kényelmetlen most nem. - akartam hajába simítani.
- De a rohadt életbe is kurvára de megteheted! - ordított rám. Esküszöm ha parókám lenni az is le esett volna.
- Tao. - húzott fel Lay. - Tudtuk, hogy sok lesz neki a kiküldetés, így még mindig szívesebben látom, mintsem azért sírjon, mert rosszabb sokk érte, vagyhogy ne is lássam. Majd a későbbi problémákat később megoldjuk. Gyere Kai. - terelt ki minket. - Ne siesd el Luhan. - csukta be az ajtót.

Luhan POV

Sehun. Csak a neve hallatára leforgott bennem minden, ami köztünk történt. Túl feltűnő voltam a srácoknak, de Taonak igaza van. Mit akarok én ezzel elérni? Ha visszamegyünk már állig fegyverkezve leszünk, készen arra, hogy megöljük őket. Vajon én képes lennék ott harcolni? Megölni egy személyt, aki akár zombi akár nem, de megaláztatottságon és félelmen kívül megéreztetett velem mást?