Chapter 01.

Sehun POV

Miután elválltam tőlük a cuki pofa felé vettem az irányomat. Egyre közelebb érve hozzá be kellett látnom, hogy tényleg egy helyes példányt fogtam ki. Nem fogom megenni az agyát, meg sem fogom harapni. Szimplán kicsit megijesztem, hogy visszamenjen a saját világába. Lassan a háta mögé osontam, majd füléhez hajolva belesuttogtam.
- Bú. – és azonnal sikítozni kezdett, mire ezen kénytelen voltam erőteljesen felnevetni. Rosszabb, mint egy lány. Mire abbahagytam a nevetést eltűnt. Aztán megcsapta a fülemet a szipogása. Letekintettem és két méterrel előttem gubbasztott és sírt. Kicsit megijedtem így azonnal leguggoltam hozzá. – H-hé, jól vagy? – ráztam meg kicsit a vállát.
- Úristen. Hozzámért, hozzámért, hozzámért, hozzámért. – kántálta.
- Hé. – böktem vállába.
- Hozzám szólt, hozzám szólt, hozzám szólt. – kezdte hadarni a magáét megint.
- Hagyd már abba a pofázást cseszd meg, és figyeljél már rám két percre. – ordítottam el magam, mire felkapta a fejét térdei közül és könnyes szemekkel nézett rám. Arca csillogott a lefojt könnyeitől, de a szemei még jobban ragyogtak. Az a barna szempár teljesen megigézett. – Ismétlem. Jól vagy? – kérdeztem normál hangerőn, mire egy nagyon aprót biccentett. Sóhajtva leültem az út kellős közepére, és úgy meredtem rá.
- Van neved? – biccentett. – El is mondod? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- L-L-L-L-L-L-L-Luhan. – nyögte ki fél perccel később.
- Én Sehun vagyok. – mosolyogtam rá. – Nem foglak bántani, ugye tudod? – hajoltam hozzá közelebb, mire azonnal hátra kapta a fejét, és így el is feküdt az úton. Perverzen elvigyorodtam és rá másztam. A testünk összeért, így éreztem, hogy rohadtul remeg. – Komolyan, nem foglak bántani. – mondtam megint a szemeibe nézve. – Viszont ha továbbra is így fogsz rám bámulni, esküszöm megerőszakollak. – morrantam fel, mire még megszeppentebben pislogott rám. – Na jó, te akartad. – emeltem fel az egyik kezem.
- Ne, ne, ne, ne, ne, ne. – préselte ki magából a szavakat. – H-hagyj békén. – motyogta.
- Tudsz te beszélni, ha akarsz. – vigyorogtam rá, majd leszálltam róla. – Szóval, Luhan, hányan jöttetek ki? – kérdeztem.
- Ö-öten. – nyelt.
- Ügyes vagy. – borzoltam össze a haját. – És, hogy keveredtél el a többiektől? – álltam fel, hogy kinyújtóztathassam végtagjaim. – És, ne hebegj… - morogtam.
- E-egy elágazásnál rossz f-fele fordultam. – nyelt.
- Eh? Emlékszel az utca nevére? – nyújtottam felé a kezem, ő meg értetlenül bámulta azt, majd mikor rájött, hogy miért nyújtom, inkább magától felállt, de lábai így is látványosan remegtek.
- N-nem. – hajtotta le a fejét.
- Hosszú utunk lesz. – ragadtam meg a csuklóját. – Egyszerűbb, ha visszaindulunk arra, amerre jöttél. – sóhajtottam.
- V-v-várj. – motyogta halkan, de még épp meghallottam.
- Mi az? – néztem rá vissza.
- A f-fegyverem. – mutatott lefele.
- Mit akarsz vele? Te is tudod, hogy szart se ér. – hitetlenkedtem, mire kissé szétnyitott ajkakkal, őzike szemekkel pislogott rám. – M-most meg mi van veled? – jött rám a dadogás. – Komolyan megerőszakollak! – emeltem feljebb a hangom. Miért néz így? Ne nézzen rám így! Ez nekem sok. Visszaléptem hozzá, hogy szinte csak a levegő fért el közöttünk és úgy sziszegtem ajkai előtt. – Ha továbbra is így nézel nem leszek kedves, hanem elráncigállak a legközelebb eső eldugott helyre és olyan keményen megduglak, hogy abban a tempóban nem fogod utolérni a barátaid sose. Világos? – rántottam egyet gyengéden az állánál, hogy talán még ajkaink is pár másodpercre összeértek. Éreztem, ahogy nagyot nyelt és biccentett. Viszont láttam egy kisebb kíváncsiságot a szemében. – Hozhatod a fegyvered, ha ezért volt ez a kis csábítás. – engedtem el, ő pedig azonnal felkapta az említett tárgyat. – De ki hitte volna, hogy azért beindul a fantáziád a mondandó-… - és ekkor erősen hátba csapott.
- Fogd be, és mutasd az utat! – morogta, majd teljesen vörös arccal előre indult.
- Édes. – kuncogtam. – De ha nem vársz be, valaki tuti megharap. – erre megállt. Természetesen nagyon ritka az ilyen, de ő úgysem fogja ezt megtudni. – Mehetünk. – borzoltam össze újból a haját. – Egyébként, hogy van az, hogy egy esetleg tizennyolc éves gyereket kiengednek ide? Főleg ha ennyire ijedős. – pillantottam rá.
- Huszonnégy vagyok… - motyogta.
- Mennyi? – pislogtam rá hitetlenkedve.
- Huszonnégy. – mondta újra.
- Szóval idősebb vagy nálam? Jó neked. Én csak húsz vagyok. Bár látványosabban felnőttesebb, mint te. Tudod, kicsit erősödnöd kellene. A halottak buknak az ilyen cuki pofikért, mint te. – mondtam, mire ijedten belekapaszkodott a bal karomba. – Főleg én. – kuncogtam, erre pedig olyannyira megijedt, hogy elengedve a karomat elesett. – Ráadásul védtelen is vagy. Meg béna. – sóhajtottam. – Na gyere kelj fel. – nyújtottam felé a kezem, amit most egy kis hezitálás után elfogadott. – Jönnek néhányan, ha kérhetlek, ne nagyon legyél… szerencsétlen, oké? – rántottam magamhoz. – Egyikük sem fog bántani. – suttogtam fülébe.
- Sehun-ah! – kezdett el felénk futni Luna. – Hiányollak. – kuncogta, és úgy ölelt át, hogy Luhan közénk szorult, de neki fel se tűnt.
- Megfullasztod szegény gyereket. – morogtam.
- Huh? – engedett el. – Hát ez meg? De cuki! – nevette el magát. – Hyuna, srácok, gyertek ide! – kiáltotta el magát, majd a figyelmét a szőkeségemnek szentelte. Szőkeségem? Meglehet.
- Szia-sztok. – köszönt mind a három megdöbbenten. – Honnan szedted össze ezt az embert? – mérte végig Hyuna.
- Megijeszted. – húztam vissza a felsőjénél fogva Luhant.
- Tud beszélni? – lépett közelebb hozzánk Kyungsoo, talán jobban felmérve Luhant, mint Hyuna.
- Mellek nyomódtak az arcomba. – motyogta nekem sokkosan.
- Luna nézd meg mit csináltál szegénnyel. Eddig is hülye volt. – sóhajtottam.
- Hupsz. – vigyorodott el. – Ugye nincs harag? – érintette volna meg az arcát, de Luhan erre csak azt nyögte ki, hogy „óriás mellek”, ezen pedig mindannyian elkezdtünk nevetni. Kivéve egy valakit.
- Xiumin hallgatag vagy. – pillantottam a lányok mögé.
- Igen… - hajtotta le a fejét, majd egyenesen Luhanra nézett. – Rég találkoztunk. – Luhan még mindig sokkosan meredt a semmibe, így derekára csúsztattam a kezem, majd fenekébe martam. A jutalmam egyből egy hasba könyöklés volt, de nem a gyengébbik fajta.
- X-xiumin? – meglepetten nézett rá. – De hát te… meghaltál. Vagyis. – rázta meg a fejét. – Hogy kerültél ide?
- Az mindegy. Nem lenne jó, ha túl sokat tudnál az itteni dolgokról, bajba keverednél. – sóhajtotta. – Láttuk a felderítő csapatot, szerintem a régi pláza fele megtaláljátok őket. Egyébként megnőttél. Gondolom a többiek is. – mosolyodott el fájdalmasan. Igaz is. Xiumint az egyik bevetésükön egy másik katona lőtte le.
- Gyere vissza velünk! Hiányzol mindenkinek! – szólalt fel először hangosan Luhan.
- Tudod, hogy nem lehet… - sóhajtott. A többiek is ugyanolyan értetlenül hallgatták a párbeszédet, mint én.
- Öt éve. Öt éve nem láttak. Suho és Chen. Nem akarod újra látni őket? – szipogta. Ne. Könyörgöm, ne kezdj el sírni.
- Mindig is te voltál a legfelelőtlenebb, legkönnyelműbb tanonc, akit a Föld hordott a hátán. Ez nem így megy. Viszont egy valamit tényleg megtehetnél. Üdvözölnéd nekem őket? – mosolyodott el, de egy könnycsepp csúszott le az arcán. – Menjetek. Nekünk is indulnunk kell, különben túl nagy lesz a tömeg igaz? – törölte meg az arcát.
- Viszlát kicsi emberke! – köszönt el a maga fura módján Suho.
- Szia cuki pofi. – a lányok két oldalról adtak neki puszit, de ez fel se tűnt neki, hanem Xiumin hűlt helyét nézte.
- Menjünk. – rántottam rajta, de csak erőtlenül lépett előre egyet. Már megint sírt. – Luhan. – szipogott. – Nézz rám. – emeltem fel az állánál fogva, hogy rám nézzen, de ellenkezni próbált. Kevés sőt, semmi sikerrel. – Menjünk. Az élők várnak rád. – mondtam komolyan, és letöröltem a könnyeit. Megfogtam a kezét, és elindultam vele abba az irányba, amit mondtak.
- Percek óta csak szipogsz. – sóhajtottam.
- Hagyj. – szipogta.
- Megértem. Nem hiszem, hogy te még láttál volna élőhalottat. Gondolom, még az van benned, hogy aki meghal, föld alá kerül. – kezdtem lóbálni a kezünket.
- Úgysem érted. – nézett először rám.
- Ugyanolyan érző lények vagyunk, mint ti. Nem egy buta gaz vagyok. – morogtam és leültem egy padra.
- Most miért ültél le? – kérdezte.
- Ha tovább mész egyenesen összefutsz a csapatoddal. Ha látsz valaki mást, ne a földön kezdj el sipítozni csak menj tovább. Nem fog senki se megtámadni. – mondom rezzenéstelen arccal. Így is túl sok érzelmet mutattam már felé.
- Csak így, itt hagysz? – sápítozott.
- Ja, tényleg. Ne mondd el, hogy találkoztál velem, vagy a többiekkel. Magadtól találtál ide. És Xiuminról se beszélj. Ha át akarod adni az üzenetét, akkor csak annak a két személynek. – vontam vállat.
- Most miért lettél ilyen? – kérdezte. Tényleg, miért?
- Csak. A végén még nem akarnál elmenni tőlem. Bajba meg nem sodrom magam. – morogtam. Leült mellém. Szorosan mellém, de fejét lehajtva tartotta.
- Sehun? – pillantott fel.
- Hm? – hümmögtem.
- Köszönöm. – mosolygott rám.
- Luhan… - sóhajtottam. Miért kell ennyire látványosan hülyének lenned? Egyik kezem állára vezettem. Csendben tűrte. Ugyanúgy várta, hogy mit fogok tenni, mint én magam. Végülis saját magamon nem fogok meglepődni, csak ő. Lassan kezdtem húzni felém, így simán lett volna esélye elhúzódni, leütni, elmenekülni, bármi, de nem tette. Az ajkaink összeértek, amint csókolni kezdtem Luhan is elengedte magát, és az első másodperctől kezdve visszacsókolt. Felbátorodva kapott a felsőmbe, meggyűrve azt, de kit érdekel? Édesen faltuk egymást, majd egy kis színt hozva a csókba alsó ajkába haraptam, mire felnyögött. – Biztos nem erőszakolhatlak meg? – suttogtam ajkaira. De a válasz, amit kaptam az egy hatalmas fejbekólintás volt.
- Te meleg vagy. – sóhajtotta.
- Ja, kösz az észrevételt. – ráztam meg a fejem.
- Nem úgy. Hanem a tested. – rakta két kezét az arcomra.
- Luhan-ah! Hallasz minket? – hallottunk meg egy kiáltást.
- Még jó, hogy nem ölünk meg senkit. Már az első másodperctől fogva halottak lennének. – sóhajtottam. – Menj. Már várnak. – keltem fel.
- Találkozunk még? – fordult el.
- Nem. – mondtam.
- Igazad van. Végülis, mi ellenségek vagyunk, igaz? – hallottam egy kis vidámságot a hangjába.
- A mai után, még mindig a tankönyv szövegét tolod? – sóhajtottam. – Ég veled, Luhan. És legközelebb ne tévedj el, mert ha én talállak meg megerőszakollak, ha meg más, akkor a földön fogsz sírni. – nevettem fel, majd lassan az ellenkező irányba kezdtem sétálni.
- Ott van! – hallottam meg egy kiáltást, majd végleg eltűntem.
- V-Várj! – hallottam, ahogy még Luhan utánam szól, de nem törődve vele szépen lassan eltűntem.

Baekhyun POV

- Kai, Lay, Luhan, Tao, ti velem jöttek. – mondtam, amint beléptem a termünkbe.
- Már megint mihez kell neked a kíséretünk Bacon? – sóhajtott fel Kai.
- Fél órán belül megkezdjük az első küldetésünk! – vigyorogtam.
- M-M-Mármint? – bukott ki Luhanból.
- Ki megyünk! – jelentettem ki boldogan, de mindenki más síri csöndben figyelt engem.
- Mi van? Miért vagytok ilyenek, ti nem örültök? – morogtam.
- Hadd találjam ki, apám kinevezett, igaz? Néha felkelhetnél a rózsaszín álomvilágodból, és rájöhetnél, hogy akiket kineveztek, azokat mind kinyírták, mint például Xiumint is. – sóhajtotta Tao.
- Jó, de az én képességeim messze felülmúlják másokét. – fényeztem magam.
- Láttál valaha élőholtat? Nem. Akkor milyen képességekről beszélünk? – morogta.
- Te mindig is kételkedtél az egész rendszerben, úgyhogy ne próbálj meg kioktatni. Te mit gondolsz Lay? – fordultam az említett felé. 
- Nekem oké. De cserébe el kell viselned Suho-hyungot legalább két hétig. Ezt ugye tudod? – pillantott fel rám.
- Nem vagy már gyerek. Majd beletörődik. – vontam vállat. – Szóval, ha ilyen jól kibeszéltük magunkat, akár mehetnénk is a tetőre! – vigyorogtam.
- A tetőre? – pislogott mindenki értetlenül.
- Ja, nem mondtam volna? Nem a lábunkon megyünk ki. Egy király személynek, király érkezés dukál. – indultam meg kifele.
- Én nem akarok menni Baekhyun… - mondta Luhan.
- Ne rinyálj már, jó lesz. Ott a fegyvered, ha bármi gond van. – karolta át bátorítva Kai.
- Ami nem működik rajtuk, csak önmegnyugtatás céljából adják. – indult meg Tao is.
- Ezzel nem segítesz rajta. – rázta meg a fejét Lay. – Mi vigyázunk majd rád, oké? Ráadásul, ha nem is használ, de sokat beléjük eresztesz jó párat lelassulnak. – vigasztalta a teljesen reményvesztett Luhant.

Mint mondtam, felmentünk a tetőre, ugyanis ott tartják a szuper modern cuccokat, amiket csak is a rendvédelmisek használhatnak. Ezek például az oxigént átalakító járművek, avagy a hiedelmek szerint repülő járművek.
- Komolyan ilyennel fogunk menni?  - Kainak még a nyála is kifojt a látványtól.
- Tudom mit érzel. Olyan, mintha a gyerekem lenne. – karolom át Kait. – De enyém a vörös motor, yeeey~. – röhögve pattantam fel az említett járműre.
- Enyém a zöld. – stoppolt Tao is. – Luhan, akarsz velem jönni? Ha jól tudom nem tudsz vezetni. – pillantott a remegő Lulu felé.
- Guess what, blue is my style~. – Kai úgy szint megrohamozta az említett járművet.
- Fekete. – ült fel Lay is a kiszemelt motorra.
- A-akkor megyek veled Taozi. – örvendezett Luhan, majd felpattant Tao mögé.

A motorok búgni kezdtek, mintha egy versenyt kezdenénk. A motor hangja eszméletlenül felpezsdítette a vért az ereimben, és a gondolat, hogy egy perc múlva már a szabadban száguldhatunk még egy spontán orgazmust is elérne. Komolyan. Ez egy leírhatatlanul király pillanat az életemben. Talán kevésbé király az orgazmusos megjegyzésemmel, de mindenért kárpótolni fog az élvezet.
- 5. – szólalt meg Kai és megbúgatta a motort.
- 4. – vágta rá hirtelen Luhan.
- 3. – unott hangnemben mondta a következő számot Tao.
- 2. – indult meg kissé előre Lay.
- 1. – szorítottam a gázfogantyún és, amint felnyílt a tároló a maximum sebességet taposva kezdtem szelni a levegőt.
- Túl lassú! – húzott el mellettem Kai, majd Lay és végül a LuTao páros is. Elbambultam az egyszerre csodás és illúzióromboló látványon. A városunk ragyogó, míg az öt éve elfeledett körzet körvonalai szürkék voltak. Nincs arra áram, mégis, hogyan élik túl? Hülye kérdés volt, hiszen már halottak. Törölve minden felesleges gondolatot a fejemből, a srácok után siettem.
- Mi a terv? – kérdezte Tao.
- Azt a terv mesterre hagytam! – vigyorogtam.
- Nincs terv? Jézusom! Le akarok szállni, és visszamenni tanulni! – mocorgott Luhan, amitől instabil volt a motor.
- Ledoblak, ha nem maradsz nyugton! – morogta Tao, erre Luhan pedig megfagyott. – Szóval, kié a cím? – sóhajtott Tao.
- Te. – mentem át a másik oldalukra.
- Mit csinálnátok nélkülem? – sóhajtott megint, de ez az előzőnél is meggyötörtebb volt. – A következő a terv. Amíg te a tájon merengtél, lekértem a főgépről a térképet. Átküldöm az adatokat mindenkinek. Látni fogtok egy zölddel jelölt területet. Egy régi épület komplexum teteje. Oda fogunk leparkolni. – mondta.
- És, ha sokan a nyomunkba erednek? Hogy tervezel odajutni? – Lay szeret kitérni a részletekre.
- A féken van egy gomb, ha megnyomjátok kiadja a motor kulcsot. Egy gombnyomás és maximum fél perc alatt bemér. Ráadásul kicsit kutakodtam apám magán gépén, és ezek a motorok az előző évi Yagi prototípusú motorok tökéletesített változatai. – magyarázta.
- Kecske? – szólalt meg végül Luhan is.
- Miért pont kecske? – értetlenkedett Kai is.
-  Mondanám, hogy demonstrálom, de Luhan vagy szörnyet halna, viszont ha éles helyzetben használnám, Luhan azután halna szörnyet. Mát bocs haver. Na, de visszatérve az eredeti témára. Miután leparkoltunk Layt előre küldjük, hogy felmérje a terepet, utána pedig átküldi a begyűjtött adatokat.
- Vettem. – bólintott Lay.
- Miért nem én? – csodálkoztam.
- Mert forrófejű vagy. Baekhyun, ez nem a gyakorlat. Ez valóságos. Itt meghalhatsz. Ha nem vagyunk tökéletesen felkészülve, akár most visszafordulhatunk. Ez egyszer megkérhetlek arra, hogy az utasításaim kövesd? – látványosan vonta fel a szemöldökét.
- Ja. – mormogtam.
- Luhan és Kai fentről fedeznek, míg Lay előre halad 50 méteres körzetben, mi feltérképezzük a dolgokat az épületben. Ha minden tiszta, nem válunk szét, hanem mind az öten tovább haladunk. Ja, és mindenki tudja az X protokollt, ugye? – kérdezte a végéhez érve.
- Aki lemarad… ott marad. – motyogta Luhan.
- Pontosan, mi is a feladatunk? – vágott közbe Lay.
- Hogy lehetsz ennyire figyelmet-… Ez egy jó kérdés. – erre mind a hárman lefékeztek. – Most mi van? – fordultam vissza.
- Azt mondod, hogy itt lebegünk a semmi közepén, mindenféle konkrét parancs nélkül? – kezdett pánikba esni Luhan.
- Ne izélj már. Hívom a főnököt. – sóhajtottam, majd elővettem a telefonom. – Mr. Huang, mi a parancs? – kérdeztem.
- Keressétek meg a központot, legyetek éberek. Átküldöm a lehetséges koordinátákat. Ha lehet sötétedés előtt térjetek vissza. – mondta.
- Értettem. Két percen belül megérkezünk a leszállópályánkra, bontom a vonalat. – majd zsebre vágtam a telefonom.
- Átküldöm ezeket a koordinátákat nektek is. A feladatunk könnyű, azt a helyet keressük, ahol a legtöbben vannak. – mondtam büszkén. A többiek biccentettek, majd leszálltunk a tetőre.
- Még mindig nem értem miért kecske. – sóhajtott Kai, és elrakta a motorkulcsot.
- Legalább van annyi eszed, hogy ne nyomd meg a gombot. – förmedt rá Tao.
- Te most lehülyéztél? – ment volna neki Kai.
- Komolyan egy hullaváros kellős közepén akarjátok ölni egymást? – kiáltotta el magát Lay. Hurrá, ezt a halottak is kurva jól hallották. – Fegyvert fel. Ne lankadjon a figyelmetek. Adjatok tíz perc… - hirtelen gyereksírás zavarta meg Lay figyelmeztetését.
- Ez egy gyerek? – lépett a tető pereméhez Kai. – Pontosan előttem. Gondolom halott. Lelőjem? – kérdezte.
- Csak egy gyerek. Amúgy se használ, maximum többet vonzol ide. – morogtam.
- Szerintetek, ha lemegyünk és megvezessük, elvisz a központig? – nézett rám Tao.
- Nem rossz ötlet, de mi van ha megtámad, vagy játssza egy ideig a cuki kislányt és megharap? – Luhan pánikja kicsit rám is rám ragadt.
- Betojtál? – vigyorgott Tao.
- Lószart. – indultam meg morogva.
- Menjünk. – intett Tao mindenkinek.
- Luhan, maradj leghátul. A fegyvert tartsátok lent készenlétben. – utasított Lay. – Ki menjen? – feltételezem nem Luhan, de nem is Kai. Baekhyun, téged se javasollak. – sorolta Lay az ellenvetéseit.
- Te? Tudod, hogy rossz vagyok a gyerekkel. – visszakozott Tao.
- Rendben. Maradjatok a hátam mögött. – indultunk el a kislány fele. – Hé, minden rendben kislány? – mosolyogva guggolt le Lay, de mindenki látta, hogy azért remegett. Felettébb megkönnyítette a helyzetet az, hogy emberien nézett ki. Meg voltam győződve arról, hogy rohadnak, vagy, hogy minimum zöldek. De ő teljesen élethűnek tűnt. A kislány csak tovább sírt, de mikor Lay megsimogatta a feje búbját, könnyes szemekkel meredt rá, mi meg készenlétbe helyezkedtünk.
- Oppa, ki vagy? – szipogta.
- Oppa neve Lay. – mosolygott, a lány pedig hallgatagon végigmért mindenkit.
- Idegenek vagytok? – miért ennyire értelmes ez a gyerek, basszus?
- Bacon… - morgott Kai.
- Várj. – intettem le.
- Azért vagytok itt, hogy bántsátok Kris Oppát? – lépett hátra.
- Ő ki? – Tao megzavarta az egyirányú beszélgetést. A kislány nem válaszolt, csak elszaladt.
- Valószínűleg ő lehet az ő főnökük. De, szerintem jobb ha sietünk. – mindenki egyetértően bólintott és elindultunk arra, amerre a lány, csak a biztonság kedvéért lefordultunk egy kis utcán.
- Egy lélek sincs az utcákon. Különös. – állapította meg a szemmel láthatót Kai.
- Lehet esti lények inkább? – tippelt Lay. – Itt… jobbra. – fordultunk le.
- Attól még nem lankadhat le a figyelmünk. – mondta Tao.
- Tudjuk, tudjuk. – sóhajtottam. – De, ez tényleg bizarr. Még én is képes lennék beszarni. – morogtam. – Tényleg, Luhan egyben vagy még, vagy mentális sokkot kaptál? – fordultam hátra, de a szőkének hűlt helye volt. – Srácok… Hova lett Luhan? – kérdeztem ijedten.
- Ne szórakozzatok. – döbbenten pörgött Kai is.
- Követjük a protokollt. – rezzenéstelenül ment előre Tao.
- Baekhyun, hagyod…? – kérdezte Lay aggódva.
- Mérj be egy kevésbé feltűnő épületet. – adtam ki a parancsot.
- Minek? – értetlenkedett.
- Csináld! – szóltam rá erélyesen.
- O-oké. – dobta le a táskáját a földre és elővette a tabletét.
- Mi pedig fedezzük addig. – álltuk körbe.
- Mi jár a fejedben? Már az elején leszögeztem, hogy-… - vágtam közbe.
- Már az elején tudtuk, hogy nem fogjuk követni. – sóhajtottam. – Még azt is számításba vettem, hogy én tűnök el, és reménykedtem abban titkon, hogy valaki kiáll amellett, hogy megkerestek. – néztem szúrósan Taora.
- Mennyi idő kell még Lay? – váltott témát Kai, mielőtt háborúzni kezdünk. – A hatodik érzékem szerint, valami közeledik. – szorított a fegyverén.
- Tíz másodperc. – mondta. – 8,7,6,5,4,3,2,1. Taotól 15 méterre, egy zsákutcában nyílik egy ajtó egy pár négyzetméteres dohányboltba. – pakolt el.
- Induljunk. Lay, képes vagy megkeresni Luhant? – mentem mellé.
- Időbe fog telni, mivel hiába van rajta nyomkövető, a jelek itt nem tiszták. – magyarázta.
- Körülbelül mennyi idő? – kérdezte Kai.
- A legjobb esetben fél óra… - sóhajtotta.
- A legrosszabb pedig? – nézett felénk Tao.
- Másfél óra. – sietett előre. – még öt méter, utána lefordulunk balra.
- Halljátok? – állított meg minket Kai.
- Mi az? – emeltem fel a fegyverem.
- Tűsarkú cipő kopogása… - guggolt le. – Kettő, nem… három? Nagyjából húsz méterre tőlünk. – kelt fel. – Fussunk a bolthoz. – vette komolyra a figurát, majd az ajtóhoz érve, gyorsan zajmentesen törte fel. – Különös, hogy zárva volt, nem gondoljátok? – pillant ránk, és végre meglátja a sokkot az arcunkon.
- Ekkora nőcsábász te sem lehetsz… - hitetlenkedtünk, miközben az ablakhoz sétáltunk. Szerencsére mi ki látunk, de az állítólagos tűsarkús banda nem.
- Tehetséges vagyok nem vitás. – és, ahogy ezt kimondta, négyen sétáltak el az ablak mellett. Két nő, két férfi. Az egyik kicsit ismerősnek tűnt, de nem szenteltem rá sok figyelmet. – Láttátok a feketét? – nyalta meg az alsó ajkát Kai.
- Ja, voltak ám mellei… - füttyentett Lay.
- Undorítóak vagytok. Rámozdulni egy halottra. – borzongtam meg. – Te meg, ne a nyálad folyasd, állj neki a munkának. – morogtam Layre.
- Egyébként én a dögös fekete hajú srácról beszéltem. – tette hozzá Kai, majd mint aki jól végezte dolgát – végülis tényleg jól – leült. 
- Csak nekem tűnik úgy, hogy nem nagyon érdekli őket, hogy megtámadják őket, vagy valami? – kérdeztem Taotól.
- Van mitől félniük? Mert, hogy Luhantól nem, az tuti. – szisszent fel.
- Csak hozzuk vissza azt a kölyköt élve, kitekerem a nyakát… - ültem le én is.
- Tudtam! – kiált fel Lay.
- Mit? – kérdeztem kíváncsian.
- Az előbbi kislány, már tudom miért volt ismerős. A YG fegyvergyártó cég igazgatójának a kislánya volt. Harunak hívják, autóbalesetben halt meg. – nyomogatta az eszközét.
- Tudtommal más a dolgod. Minél több időt szórakozol, annál kevesebb esélyünk van egy élő Luhanra bukkani. – kezdett fel alá járkálni Tao.

Lay a képernyőjébe ásta magát, közöttünk pedig nem esett több szó. Mindannyian stresszeltünk, annyi szent. Kai hamar kivonta magát a forgalomból és bealudt. Tao is letelepedett a pulthoz és a maradék árukészletet méregetette. Én pedig minden egyes zegzugot felmértem.
- Vak vágány srácok. – szólalt fel Lay.
- Ezt hogy érted? – löktem hasba Kait, hogy ébredjen.
- Ez a szar meg van kergülve. A nyomkövetőnek egy kék kis ponttal kellene jeleznie az illetőt. De az egész kurva rohadt térképet azzal jelöli ki. Miért nincs normális wifi legalább, ha? – hölgyeim, és uraim Lay csodálatos káromkodását hallhattuk.
- Azért ne vedd a szívedre. – nevetett fel Kai.
- Mi legyen főnök? – ironizált Tao.
- Semmiképpen sem maradhatunk egy helyben. Üres kézzel meg nem szeretnék visszatérni. – sóhajtottam. – A következő a terv. Lecsekkolunk néhány épületet, és sötétedéskor visszamegyünk… nem is. Hívjuk a motorokat és a levegőből kezdjük Luhant keresni. Ha nem találjuk, jöhet az X protokoll. – hajtottam le a fejem.
- A te lelkeden fog száradni, ha nem találjuk meg Luhant. – vágott vissza mindent a táskájába Lay.
- Tudom, basszus. – indulatosan érkeztem meg az ajtóhoz. Tudom.
- Indulhatunk? – morrant fel Kai. – Egyébként is mi lenne, ha mondjuk én meg Baekhyun Luhan keresésére indulnánk? – lépett ki a szabadba.
- Nem fogsz kibújni emiatt a feladat alól. Egyébként is két forrófejűt elengedni a vak világba nem jó ötlet. – kötekedett Tao.
- Miért van az, hogy amit mondok, neked sose jó? – lökött odébb Kai, hogy odaférjen Taohoz.
- Mert talán hülyeség? – morogta.
- Szóval, megint lehülyéztél? – kezdett forrósodni a hangulat.
- Jé, ez a régi pláza. – próbáltam megzavarni őket, de csak egy pofa be vicsort kaptam mindkettejüktől.
- LUHAN-HYUNG! – ordította el magát Lay, amire mindhárman ijedten fogtuk rá a fegyvereket.
- Hülye… - tettem le.
- Lay? – hallottunk egy gyenge kiáltást előlünk.
- LUHAN? – kiáltottam el én is magam.
- Baekhyun… - kezdtük megpillantani a futó Luhan alakját, így harcra készek voltunk hátha betámad valami, de végül semmi ilyenre nem volt szükség.
- Jól vagy? – kezdte átvizsgálni Lay.
- Igen, de azt hittem meg fogok halni… - könnyezett be.
- Jól van, ügyes vagy. – vontam egy ölelésbe. – Minden rendben volt? Nem láttál senkit, vagy semmit? - engedtem el.
- Senkit… - válaszolta hezitálva.
- Luhan… - emeltem fel állánál fogva.
- Ez kínos, hagyjál. – lökte el a kezem.
- Mi volt? – erősködött Tao.
- Ahogy ismerem Luhant, szerintem a semmitől sírva kuporgott a földön. – kezdett el nevetni Kai, de egy elég nyomasztó csend telepedett közénk. – Ne már Luhan… Komolyan? – sokkolt le.
- Ewww, fogd be! – ütötte meg.
- Luhan, te egyre hihetetle-… Mi az a nyakadnál? – húztam ki, mire felszisszent, valami féle vékony tű.
- A tie-teken is… - kezdett homályosulni a kép, és a hallásom is kezdett megsüketülni. Végül már csak a talaj keménységét éreztem az arcomon és minden elsötétült.