Prológus

„ - Egy olyan világban élünk, ahol az élőknek nem lehet nyugta, de a halottaknak sem. A halottak ugyanúgy élnek, mint mi. Talán elevenebbek is nálunk. Ha ugyanolyanok is, mint mi, különböznek is tőlünk. Mi emberek a túlélésért küzdünk, ellenük. Nekik pedig az egyetlen céljuk az, hogy kiirtsanak minket. Ha egy élő meghal, halott lesz belőle, ez logikus. Viszont a mi világunkban, az öt évvel ezelőtti laboratóriumi baleset óta, mindennek a rendje megváltozott. Lényegében minden ember beteg és UDD-ben (Unknown Death Disease) szenved. Ha meghalsz újraéledsz, de elveszted az eszed. Mi a rendvédelem ügynökei a halottak ellen küzdünk nap, mint nap. Bár két külön világban élünk, a mi világunkban bárki, bármelyik pillanatban meghalhat. Azonban elég egy harapás, hogy magad is halott légy. De Uram, miért kérte, hogy ezt most mind elmondjam? – kérdeztem meg a felettesem.

- Mert most neveztelek ki. – mondta.

- Tessék? – hitetlenkedve kérdeztem vissza.

- Jól hallottad Baekhyun. Te vagy az évfolyamod legjobbja. Holnap kimehetsz egy csapattal az elhagyott világba, és pár óra múlva engedélyed lesz hozzáférni az adatbázishoz. – fordult vissza az ablaktól, hogy rám pillantson.

- De… miért? – pillantottam idegesen félre. Tudom, hogy én vagyok a legjobb, de mégis ez olyan hihetetlen.

- Mert van egy olyan érzésem, hogy te vagy az, akire mindig is szükségünk volt. – sóhajtja. – Az emberiségnek nincs túl sok ideje. Használd jól. – intett a kezével.

- Ígérem nem fogja megbánni a döntését. – hajoltam meg, és elhagytam az igazgatóit.”

„- Az eszünket vesztjük? Ki találta ki ezt a hülyeséget? – morogta Kris.

- Ugyan már, ne foglalkozz velük. Az emberek hülyék. – vontam vállat.

- Chanyeol, már is elfelejtetted, hogy te nem rég még egy voltál közülük? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Én vagyok az élő példa rá. – öltöttem rá nyelvet. – De, végülis van ebben egy kis igazság. Nem kínoz az éhhalál, nincs szükségünk vízre a túlélésért. Vehetjük úgy is, hogy az oxigén a mi táplálékunk. Viszont, vannak dolgok amik nem eltűntek, hanem felerősödtek. – morogtam.

- Idő kérdése, és megtanulod kontrollálni. – válaszolta.

- Ennyi? – néztem rá kérdőn.

- Dehogyis! – nevetett fel. – Itt mindenki segít mindenkin. Mivel semmi betegséget nem kaphatunk el, és a gyerekprobléma miatt se kell aggódni szabad az út. Na jó, vannak még gátlásos emberek, de csak a megfelelő helyre kell menni. – állt fel a helyéről.

- Úgy érted, hogy… - vártam, hogy befejezze a mondatom.

- Bizony, ideje, hogy látogatást tegyünk a Red Light-ban. – indult el felém.

- Király. Bár az ottani nők kicsit megrémisztenek. – nyeltem.

- Nekik rosszabb. – nevetett megint. De ezen mégis mi olyan vicces?

- Apám, örülök, hogy férfinak születtem. Vagyis inkább annak, hogy akként haltam meg. – ironizáltam, de Kris már rám sem hederített, hanem kint volt a régi játékterem épületéből és éppen Sehunnal beszélt. Utánuk siettem, és ekkor legalább Sehun emberszámba vett. Ez is milyen ironikus.

- Hé, érzitek ezt? – állított meg minket Kris.

- Egy élő? – kérdezte Sehun. Egy bólintás volt a válasz. A messzeségbe meredtünk, és egy kis idő elteltével megpillantottunk egy remegő szőkeséget.

- Kié? – kérdeztem.

- Az enyém. – stoppolta le szinte azonnal Sehun. – Egész, cuki. – vigyorgott.

- Aztán meg ne ijeszd annyira. – vágtam hátba, így előrelódult.  Mi pedig Krissel, a hosszabb utat választva indultunk meg az említett helyre.